Adni és kapni
Az asztmás személy túl sokat akar kapni. Tüdejét teleszívja – s a túlzottan felfújt tüdő a kilégzésnél görcsbe rándul. A legvégső határokig befogad, pukkadásig televan, s amikor vissza kellene adnia valamennyit, görcsbe rándul.
Világosan látható itt az egyensúly zavara: e polaritás két tagjának, az adásnak és a kapásnak nagyjából meg kell egyeznie ahhoz, hogy ritmust alkothassanak.
A változás törvénye a belső egyensúlyból táplálkozik, s bármely túlsúly megszakítja a folyamatot.
A légzés folyamatát itt éppen az töri meg, hogy az érintett személy túlságosan is kapni akar, s túlzásba esik. Mivel nem képes adni, egyszerre csak kapni sem tud többé abból, amire olyannyira vágyik.
A belégzésnél oxigént veszünk fel, a kilégzésnél szén-dioxidot adunk le. Az asztmás személy mindent meg akar tartani, s ezzel mérgezi magát, ugyanis a felhasznált anyagot nem tudja kibocsátani.
Milyen egyszerűnek tűnik, s mégis milyen sokan mondanak csődöt e ponton. Ugyanis nem arról van szó, hogy mit akarunk birtokolni – pénzt, dicsőséget, tudást, bölcsességet –, hanem arról, hogy annak, amit adunk, minden esetben egyensúlyban kell lennie azzal, amit kapunk, ha nem akarunk megfulladni ez utóbbi súlya alatt.
Annyit kapunk, amennyit adunk.Ha nem adunk többé, ezzel megakasztjuk a folyamatot, s annak vége szakad. Milyen sajnálatra méltóak is azok az emberek, akik tudásukat feltétlenül magukkal akarják vinni a sírba! Szorongva őrzik azt a keveset, amit megkaparintottak, s lemondanak arról a teljességről, amely mindazok jussa, akik azt, amit megkaptak, megváltozott formában, de tovább tudják adni. Bárcsak megértenénk már, hogy bőséggel van mindenből és mindenki számára. Ha hiányzik valami, annak az az oka, hogy magunk vágtuk el magunkat attól a valamitől.
Nézzük csak az asztmás embert: levegő után kapkod – holott levegőből annyi van.
Hiába, vannak, akik telhetetlenek...
2. Aki be akar csukódni
Az asztmás roham kísérleti úton bárkinél előidézhető, ha például ingerlő gázokat, mondjuk ammóniát lélegeztetünk be vele. Bizonyos koncentráció fölött mindenkinél elkezdődik a reflexszerű védőreakció: egymással összhangban leáll a rekeszizom, bezárulnak a hörgők, megindul a torokváladék kiválasztása. Ezt nevezzük Kretschmer-féle reflexnek.
Az asztmás ember a környező világ legártalmatlanabb anyagait éli meg életveszélyesként, s azonnal becsukódik előttük.
Az asztma többnyire szorosan összekapcsolódik valamilyen allergiával.
Görögül az asztmát szűkkeblűségnek hívják, a szűket latinul angustusnak mondjuk, amely a német Angst (szorongás) szóval rokon.
Érdemes felfigyelnünk arra, hogy valaminek a szűk volta és a szorongás elválaszthatatlanul
összetartoznak. Így az asztmás összeszűkülés szintén szorosan összefügg a szorongással, azzal, hogy az élet bizonyos tényeit, nem merjük közel engedni magunkhoz.
3. Dominanciaigény és kiszolgáltatottság
Az asztmás emberben erős a dominanciaigény, de ezt sosem vallja be magának, ezért a testébe tolja át, ahol is ez az igény az asztmatikus „felfújtságában” lép ismét színre.
Ez a felfújtság szemléletesen mutatja a beteg arroganciáját s hatalmi igényeit, amelyeket azonban gondosan elfojt. Emiatt gyakran menekül az ideálisba, a formálisba. Ha azonban ezt az asztmás embert egy másik személy hatalom- és dominanciavágyával szembesítjük (lásd hasonlóság törvénye), megrémül, és torkára forr a szó, amelyet éppen a kilégzés modulál.
Nem tud kilélegezni – tehát nem jut levegőhöz.
Betegsége tüneteit az érintett személy arra használja, hogy környezete felett hatalmat gyakoroljon. A háziállatokat el kell távolítani, minden porszemet le kell törölni, senki nem dohányozhat stb. Hatalomvágya azokban az életveszélyes rohamokban hág a tetőpontjára, amelyek akkor keletkeznek, ha az asztmás személy saját hatalomvágyával szembesül. Ezek a zsarolórohamok méltán ijesztőek, hiszen valóban életveszélyes állapotba sodorják a beteget, amellyel esetleg nem tud megbirkózni.
Megrendítő, milyen mértékben hajlandó pusztítani önmagát a beteg csak azért, hogy hatalmat gyakorolhasson mások felett. Pszichoterápiában ha a beteg túlságosan közel jut saját valóságához, gyakran az asztmás roham a végső menedék.
A hatalomgyakorlásnak és az önfeláldozásnak ez a közelsége kellően érzékelteti a tudat alatt megélt dominanciaigény ambivalenciáját.
A hatalomvágy épülésével, az „önpuffasztással” egyidejűleg ugyanis arányosan nő az ellenkező pólus is, a tehetetlenség, a kicsinység, a kiszolgáltatottság érzése. Az asztmás személynek ezt a bizonyos kicsinységet kellene a tudatában realizálnia és elfogadnia, többek között ez lenne az egyik feladata.
Hosszabb betegség következtében a beteg mellkasa kiszélesedik, feszessé válik – az orvostudomány ezt hordómellkasnak nevezi. Külsőre erőt, hatalmat áraszt, ugyanakkor a légzés volumene csekély, mivel a mellkas nem rugalmas.
Az asztmatikus pöffeszkedésében jó adag agresszió is rejlik. Az asztmás ember nem tanulta meg agresszióját adekvát módon, nyelvi szinten kifejezni.
Gondoljunk csak a következő nyelvi fordulatokra: Fütyülök rá! (a németben: köhögök rá) – köpök rá – a dühtől elakad a lélegzete.
4. Az élet sötét aspektusainak elhárítása
Az asztmás ember a tisztát, a világosat, a sterilt szereti, kerüli a sötétet, a mélyet, mindent, ami a földdel kapcsolatos, s ez legtöbbször az allergizáló tényező megválasztásából is kiderül.
Szeretne az élet felsőbb régióiban megtelepedni, hogy az alsóbb szintekkel egyáltalán ne kerüljön érintkezésbe.
Az asztmás ember tiszta levegőre vágyik. Legszívesebben hegycsúcsokon élne, ez a kívánsága sokszor teljesül is, hiszen az ilyen betegnek gyakran rendelnek klímaterápiát.
Itt aztán dominanciavágya is beteljesül: áll a hegytetőn, lepillantván a mély völgyek sötét történéseire, biztonságos távolságból olyan szférába emelkedik, ahol „még tiszta a levegő”;
Itt éli át azt a magas-repülést, amelyre mindig is vágyott, s amelyet számára szorgalmas klimatológusaink időközben tudományosan is biztosítottak. Kúrára ajánlják még neki a tengert a maga sós levegőjével. Itt is ugyanaz a szimbolika: a só a pusztaság, az ásványi, az élettelen szimbóluma. Az asztmás ember ezt a területet célozza meg magának – az élettelitől ugyanis fél.
Az asztmás személy olyan ember, aki szeretetre vágyik – azt akarja, hogy szeressék, ezért is lélegzik be oly sokat. De nem tud szeretetet adni – ezért van akadályozva a kilégzésben.
Mi segíthet rajta?
Mint minden más tünet esetében, itt is csak egy recept van: tudatosság, kíméletlen őszinteség önmagunkkal.
Ha félelmeinket végre bevallottuk magunknak, nem szabad kerülnünk többé a félelmet okozó életterületeket, sőt olyan kitartással kell feléjük fordulnunk, hogy megtanulhassuk szeretni és integrálni őket.
Milyen kérdéseket tegyen fel magának az asztmás?
1. Melyek azok az életterületek, ahol csak kapni akarok, adni nem?
2. Képes vagyok-e arra, hogy saját agressziómat bevalljam magamnak, s milyen lehetőségeim vannak agresszióm kinyilvánítására?
3. Hogyan viszonyulok a dominancia-kiszolgáltatottság konfliktusához?
4. Mely életterületeket értékelek le és hárítok el? Mely életterületeket kerülök el, melyeket tartok mocskosnak, alacsonyrendűnek, nemtelennek?
(Rüdiger Dahlke)
BEJELENTKEZÉS: 06305771650
Kedveld OLDALUNKAT: Családállítás, Hellinger módszer POMÁZ
facebook.com/rendszerszemlelet
Tetszett ez a bejegyzés? Oszd meg másokkal is!
