Egy másik énem / Another Self
Filmajánló
Rabul ejt, nem enged ez a spirituális sorozat a Netflixen
Nyári, csöndes délutánokra való az Egy másik énem. Ezt a sorozatot azoknak ajánlom, akik a lelkük mélyén érzik, hogy az életük fontos, sorsfordító dolgai mintha nem úgy alakulnának, ahogyan azt szeretnék, vagy ahogyan arra vágynak, de leginkább azt nem értik, miért van ez így. Az Egy másik énem című török sorozat a Netflixen éppen ezekre a kérdésekre ad választ: örökölt sorsok, transzgenerációs traumák foglyai vagyunk, pedig van kiút.
Két évad, kerek és lezárt élettörténetek sora, és ami igazán meglepő: a török sorozat alkotói egy olyan témával álltak elő, ami még az ezredfordulón is merész vállalkozásnak tűnt volna. A világ azonban a technológiai újításokkal együtt – vagy talán éppen azok miatt – rohamosan változik, egyre többen keresik az utat önmagukhoz, próbálják megtalálni helyüket otthon, a családban, a munkahelyen, a párkapcsolatban, mert azt remélik, ettől minden a napos oldalára fordul.
Az Egy másik énem olyan kérdéseket feszeget, és ad azokra választ, amelyeket még a mai gyógyítás meghatározó ikonjai sem feltétlenül fogadnak el/be; a sorozatban látható módszereket a spiritualitás birodalmához sorolják; vagy éppen elutasítják azokat, mert úgy érzik, azokkal az ő tudományos státuszuk és világuk alappillérei porladnának semmivé.
A sorozat ilyen kérdésekkel foglalkozik:
✳️ örökölt sors,
✳️ transzgenerációs trauma,
✳️ énszerep,
✳️ másokkal való bánásmód,
✳️ természetes, természetből születő gyógymódok.
Voltak idők, amikor azokat a férfiakat és nőket, akik ilyesmikkel foglalkoztak, vagy csak beszéltek róla, simán máglyára küldték, és semmi garancia nincs arra, hogy ezek az idők már soha nem térnek vissza. Csak abban bízhatunk, hogy mára már talán eljutottunk annak felismeréséig, amit Arthur C. Clarke író egyszer megfogalmazott:
"Minden kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától."
Nos, az Egy másik énem sorozatban nincsen semmi mágia, csupán elvisz minket egy olyan spirituális világba, ahová a lelke mélyén minden ember vágyik. Abban az univerzumban minden testi és lelki bajra van gyógymód, de legalábbis magyarázat.
A másik énjük
Netflix török sorozata könnyen érthető, könnyen befogadható szinten adagolja a megismerést, három barátnő személyes sorsán keresztül invitálnak minket belső utazásra. A három nő útra kel, és életük gyökeresen megváltozik. Kapcsolatba kerülnek spirituális énjükkel, megismerik örökölt sorsuk lényegét, s miközben azzal küzdenek, hogy elfogadják és feldolgozzák azt, szembesülnek családjuk múltbéli, feldolgozatlan traumáival is.
Mert minden mindennel összefügg.
Ada (Tuba Büyüküstün) sebészorvos, Sevgi (Boncuk Yilmaz) ügyvéd, Leyla (Seda Bakan) pedig próbál családanyaként, vállalkozóként helytállni. Igazából egyikük sem tud kiteljesedni, de ennek oka van. Erre azonban csak akkor jönnek rá, amikor elutaznak egy tengerparti városkába, Ayvalikba, ahol nem olyan jövő vár rájuk, amilyet remélnek, boldog és felhőtlen, hanem a múltjuk jön szembe velük.
Az idő szövete epizódonként foszlik semmivé, és jövőjük az alapján formálódik, ahogyan az elfeledett, az elhallgatott, az el nem mondott múlt eseményei megtalálják őket.
Nem kell attól tartani, hogy ez valami mélyen spirituális utazás, inkább nevezhetnénk romantikus, azon belül is szomorú és vidám események – szülőkkel, szerelmekkel, ideákkal és illúziókkal való találkozások –sorozatának; módszereiben pedig a sokak számára ismert – vagy kevésbé ismert – családállítás folyamatát láthatjuk, persze leegyszerűsített, dramatizált formában.
Ezek a múltbéli találkozások keserűek, megrendítőek, bárkit kiszolgáltatottá tesznek, de ezzel együtt esélyt is adnak arra, hogy bárki változtatni tudjon (örökölt) sorsán. Persze csak akkor, ha erre van megfelelő szándék és akarat.
Három barátnő, közös és külön sors
A sorozat nagy erénye, hogy nem akar elmerülni a szappanoperák hangulatában, a szereplők nem akarnak bulvárosan könnyed karaktereket formálni. Itt minden, amit látunk, az hús és vér, érzelem és értelem, a kimondott szavaknak súlya van, a tetteknek következménye.
Itt nincs happy end, csak a rögvalóság.
Tuba Büyüküstün, Boncuk Yilmaz és Seda Bakan három olyan színész, aki érti karakterének lényét és lényegét. Ez a film arra mutat rá, hogy bár semmi sem tökéletes, és az igaz barátság sem tart örökké, de addig mindenképpen, amíg a barátok élnek.
Ráadásul a lányok mellé sodródó férfiak sem a tökéletesség példányai, ellenben sebezhetők, szerethetők és felejthetők. Éppúgy, mint az életben. Hiszen ha valamit felesleges misztifikálni, akkor az éppen a férfi-nő kapcsolat, az apa és a fiú közti, az anya és a lány közti, az apa és a lány közti és az anya és a fiú közti. Ezek a legtisztább és egyben legfájóbb kapcsolódási pontok, a szerelem ezekhez képest csak illékony ábránd. Persze, fájhat az, nagyon is, ahogyan repülhet a boldogság kék madaraként is, de ha az alapkapcsolatok jól működnek, az ember sok mindent kibír. Nem úgy ellenkező esetben: mert az olyan, mintha elvesztenénk minden energiánkat, valamint kapcsolódási képességünket a világ rezdüléseihez.
✳️ Ada a megélhető szerelemmel és az elfogadással, a kirekesztéssel küzd;
✳️ Sevgi a testi-lelki kapcsolódással,
✳️ Leyla az önmegvalósítás nehézségeivel.
Miközben mindhárman érző és tiszta emberek, nem azt keresik, hogy hol vághatnák át a másik fejét. Ennyire tiszta emberek talán nincsenek is, és mégsem bántó, hogy az alkotók ilyen karaktereket teremtettek történetük elmeséléséhez.
Minden a helyére kerül
A két évadot ugyan simán össze lehetett volna hozni egyben is – igaz, ebben az esetben az a lassú történetvezetési szándék csorbult volna, amely lehetőséget ad arra, hogy az epizódokban elhangzó narratív bölcseletek a helyükre kerüljenek. Szerencsére ezek a monológok nem arról lesznek emlékezetesek, hogy azokban spirituális közhelyeket pufogtatnak, mint inkább gondolkozásra ösztönző tanításokat kapunk, amelyeket a főhősök történetein keresztül elvihetünk magunkkal – hátha a mindennapjaink valamelyikében segítségül hívhatjuk azokat.
A filmsorozatban Zaman (Firat Tanis) az, aki megmutatja a módszert, hogyan kapcsolódhatunk a múltunkhoz, elhunyt családtagjainkhoz. Jó karakter, nem guru, ő is csak egy ember. Ahogyan Toprak (Murat Boz), Selim (Serkan Altunorak) és Diyar (Aytaç Sasmaz) sem feltétlenül amorózó, még ha az alkotók elsőre annak akarják is őket ábrázolni.
A sorozat minden epizódján érezni lehet, hogy az Egy másik énem alkotója Nuran Evren Sit (A szerelem csak egy véletlen, Sebzett szív, Utolsó hívás Isztambulba); az ő energiái mintha eleve abból a forrásból származnának, ahol az életnek legalább – minden nehézsége ellenére – van értelme. Az operatőri munka, a látvány a televíziós sorozatok világát idézi, mégsem tűnik semmi sem unalmasan ismétlődős helyszínek sorozataként.
Az Egy másik énem nagyon emberi, a valós élet gondjaihoz közeli sorozat, miközben a problémák megoldása egy olyan világba vezet el minket, amely bárki számára elérhető – feltéve ha elfogadja, hogy a transzgenerációs traumákra van feloldás és gyógyír. Ha meg nem fogadja el, ez akkor is így van.
Nyári, csöndes délutánokra való az Egy másik énem. Ezt a sorozatot azoknak ajánlom, akik a lelkük mélyén érzik, hogy az életük fontos, sorsfordító dolgai mintha nem úgy alakulnának, ahogyan azt szeretnék, vagy ahogyan arra vágynak, de leginkább azt nem értik, miért van ez így. Az Egy másik énem című török sorozat a Netflixen éppen ezekre a kérdésekre ad választ: örökölt sorsok, transzgenerációs traumák foglyai vagyunk, pedig van kiút.
Két évad, kerek és lezárt élettörténetek sora, és ami igazán meglepő: a török sorozat alkotói egy olyan témával álltak elő, ami még az ezredfordulón is merész vállalkozásnak tűnt volna. A világ azonban a technológiai újításokkal együtt – vagy talán éppen azok miatt – rohamosan változik, egyre többen keresik az utat önmagukhoz, próbálják megtalálni helyüket otthon, a családban, a munkahelyen, a párkapcsolatban, mert azt remélik, ettől minden a napos oldalára fordul.
Az Egy másik énem olyan kérdéseket feszeget, és ad azokra választ, amelyeket még a mai gyógyítás meghatározó ikonjai sem feltétlenül fogadnak el/be; a sorozatban látható módszereket a spiritualitás birodalmához sorolják; vagy éppen elutasítják azokat, mert úgy érzik, azokkal az ő tudományos státuszuk és világuk alappillérei porladnának semmivé.
A sorozat ilyen kérdésekkel foglalkozik:
✳️ örökölt sors,
✳️ transzgenerációs trauma,
✳️ énszerep,
✳️ másokkal való bánásmód,
✳️ természetes, természetből születő gyógymódok.
Voltak idők, amikor azokat a férfiakat és nőket, akik ilyesmikkel foglalkoztak, vagy csak beszéltek róla, simán máglyára küldték, és semmi garancia nincs arra, hogy ezek az idők már soha nem térnek vissza. Csak abban bízhatunk, hogy mára már talán eljutottunk annak felismeréséig, amit Arthur C. Clarke író egyszer megfogalmazott:
"Minden kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától."
Nos, az Egy másik énem sorozatban nincsen semmi mágia, csupán elvisz minket egy olyan spirituális világba, ahová a lelke mélyén minden ember vágyik. Abban az univerzumban minden testi és lelki bajra van gyógymód, de legalábbis magyarázat.
A másik énjük
Netflix török sorozata könnyen érthető, könnyen befogadható szinten adagolja a megismerést, három barátnő személyes sorsán keresztül invitálnak minket belső utazásra. A három nő útra kel, és életük gyökeresen megváltozik. Kapcsolatba kerülnek spirituális énjükkel, megismerik örökölt sorsuk lényegét, s miközben azzal küzdenek, hogy elfogadják és feldolgozzák azt, szembesülnek családjuk múltbéli, feldolgozatlan traumáival is.
Mert minden mindennel összefügg.
Ada (Tuba Büyüküstün) sebészorvos, Sevgi (Boncuk Yilmaz) ügyvéd, Leyla (Seda Bakan) pedig próbál családanyaként, vállalkozóként helytállni. Igazából egyikük sem tud kiteljesedni, de ennek oka van. Erre azonban csak akkor jönnek rá, amikor elutaznak egy tengerparti városkába, Ayvalikba, ahol nem olyan jövő vár rájuk, amilyet remélnek, boldog és felhőtlen, hanem a múltjuk jön szembe velük.
Az idő szövete epizódonként foszlik semmivé, és jövőjük az alapján formálódik, ahogyan az elfeledett, az elhallgatott, az el nem mondott múlt eseményei megtalálják őket.
Nem kell attól tartani, hogy ez valami mélyen spirituális utazás, inkább nevezhetnénk romantikus, azon belül is szomorú és vidám események – szülőkkel, szerelmekkel, ideákkal és illúziókkal való találkozások –sorozatának; módszereiben pedig a sokak számára ismert – vagy kevésbé ismert – családállítás folyamatát láthatjuk, persze leegyszerűsített, dramatizált formában.
Ezek a múltbéli találkozások keserűek, megrendítőek, bárkit kiszolgáltatottá tesznek, de ezzel együtt esélyt is adnak arra, hogy bárki változtatni tudjon (örökölt) sorsán. Persze csak akkor, ha erre van megfelelő szándék és akarat.
Három barátnő, közös és külön sors
A sorozat nagy erénye, hogy nem akar elmerülni a szappanoperák hangulatában, a szereplők nem akarnak bulvárosan könnyed karaktereket formálni. Itt minden, amit látunk, az hús és vér, érzelem és értelem, a kimondott szavaknak súlya van, a tetteknek következménye.
Itt nincs happy end, csak a rögvalóság.
Tuba Büyüküstün, Boncuk Yilmaz és Seda Bakan három olyan színész, aki érti karakterének lényét és lényegét. Ez a film arra mutat rá, hogy bár semmi sem tökéletes, és az igaz barátság sem tart örökké, de addig mindenképpen, amíg a barátok élnek.
Ráadásul a lányok mellé sodródó férfiak sem a tökéletesség példányai, ellenben sebezhetők, szerethetők és felejthetők. Éppúgy, mint az életben. Hiszen ha valamit felesleges misztifikálni, akkor az éppen a férfi-nő kapcsolat, az apa és a fiú közti, az anya és a lány közti, az apa és a lány közti és az anya és a fiú közti. Ezek a legtisztább és egyben legfájóbb kapcsolódási pontok, a szerelem ezekhez képest csak illékony ábránd. Persze, fájhat az, nagyon is, ahogyan repülhet a boldogság kék madaraként is, de ha az alapkapcsolatok jól működnek, az ember sok mindent kibír. Nem úgy ellenkező esetben: mert az olyan, mintha elvesztenénk minden energiánkat, valamint kapcsolódási képességünket a világ rezdüléseihez.
✳️ Ada a megélhető szerelemmel és az elfogadással, a kirekesztéssel küzd;
✳️ Sevgi a testi-lelki kapcsolódással,
✳️ Leyla az önmegvalósítás nehézségeivel.
Miközben mindhárman érző és tiszta emberek, nem azt keresik, hogy hol vághatnák át a másik fejét. Ennyire tiszta emberek talán nincsenek is, és mégsem bántó, hogy az alkotók ilyen karaktereket teremtettek történetük elmeséléséhez.
Minden a helyére kerül
A két évadot ugyan simán össze lehetett volna hozni egyben is – igaz, ebben az esetben az a lassú történetvezetési szándék csorbult volna, amely lehetőséget ad arra, hogy az epizódokban elhangzó narratív bölcseletek a helyükre kerüljenek. Szerencsére ezek a monológok nem arról lesznek emlékezetesek, hogy azokban spirituális közhelyeket pufogtatnak, mint inkább gondolkozásra ösztönző tanításokat kapunk, amelyeket a főhősök történetein keresztül elvihetünk magunkkal – hátha a mindennapjaink valamelyikében segítségül hívhatjuk azokat.
A filmsorozatban Zaman (Firat Tanis) az, aki megmutatja a módszert, hogyan kapcsolódhatunk a múltunkhoz, elhunyt családtagjainkhoz. Jó karakter, nem guru, ő is csak egy ember. Ahogyan Toprak (Murat Boz), Selim (Serkan Altunorak) és Diyar (Aytaç Sasmaz) sem feltétlenül amorózó, még ha az alkotók elsőre annak akarják is őket ábrázolni.
A sorozat minden epizódján érezni lehet, hogy az Egy másik énem alkotója Nuran Evren Sit (A szerelem csak egy véletlen, Sebzett szív, Utolsó hívás Isztambulba); az ő energiái mintha eleve abból a forrásból származnának, ahol az életnek legalább – minden nehézsége ellenére – van értelme. Az operatőri munka, a látvány a televíziós sorozatok világát idézi, mégsem tűnik semmi sem unalmasan ismétlődős helyszínek sorozataként.
Az Egy másik énem nagyon emberi, a valós élet gondjaihoz közeli sorozat, miközben a problémák megoldása egy olyan világba vezet el minket, amely bárki számára elérhető – feltéve ha elfogadja, hogy a transzgenerációs traumákra van feloldás és gyógyír. Ha meg nem fogadja el, ez akkor is így van.
(Forrás: index, netflix)
Miben segíthetünk?
📧 oldasok@gmail.com
☎️ 06 30 5771650
Messenger
