Megvilágosodás

Jill Bolte Taylor gyönyörűen mesél a saját tapasztalatairól, érdemes őt meghallgatni. A 37 éves agykutató olyan lehetőséget kapott az élettől, melyet kevés tudós kívánna önmagának. A saját agyvérzése során megfigyelhette, amint bal agyféltekés funkciói (mozgása, beszéde, és öntudata) egymás után kikapcsolnak, megszűnnek működni.
Jill Bolte Taylor, the Singing Scientist - Megvilágosodott Agykutató

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=nCpkJIS9Dxc


A videó szövegének részletei:"Mivel a bátyámat szkizofréniával diagnosztizálták, ami egy agyi betegség, felnőttem, hogy az agyat kutathassam. És lány testvérként, illetve később tudósként, érteni szerettem volna, hogy én miért vagyok képes az álmaimat a valóságomhoz kapcsolni, és miért tudom megvalósítani az álmaimat.
Mi az oka, hogy a testvérem agya, a szkizofréniája miatt, nem képes összekapcsolni az álmait egy közös és megosztott valósággal, és emiatt azok téveszmévé válnak?

Tehát az életpályámat a súlyos mentális betegségek kutatásának szenteltem. Indiana államból
Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benes laborjában dolgoztam, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén. A laborban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy Mik a biológiai különbségek, a normális kontroll csoportba tartozók agya, és az olyan egyének agya között, akiknél szkizofréniát, szkizoaffektív vagy bipoláris zavarokat diagnosztizáltak.
...
De 1996 december 10-én, arra a felfedezésre ébredtem, hogy jómagam is egy agyi zavarban szenvedek. Elpattant egy ér az agyam bal féltekéjében. És négy óra leforgása alatt megfigyelhettem,
ahogy az agyam információ feldolgozási képességeit tekintve teljesen leépül. Az agyvérzés reggelén, nem tudtam járni, beszélni, olvasni, írni, vagy az életem bármilyen részletét felidézni. Lényegében csecsemő lettem egy nő testében.

Ha valaha is láttatok emberi agyat, nyilvánvaló, hogy a két félteke teljesen elkülönül egymástól.
... 
Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, 
a jobb féltekénk úgy működik, mint a párhuzamos processzorok,
míg a bal féltekénk úgy funkcionál, mint egy soros processzor.
...
A jobb féltekénk a jelenről szól, az itt és most-ról. A jobb féltekénk képekben gondolkodik, és testünk mozgásán keresztül, kinesztetikusan tanul.  Az információ, energia formájában, szimultán árad be az érzékelő rendszereinken át, majd egy hatalmas kollázzsá robban: hogy milyennek látszik ez a jelenlegi pillanat, milyen illata és íze van ennek a pillanatnak, hogy milyen érzés, és hogyan hangzik.
A körülöttem lévő energiához kapcsolt energia lény vagyok, a jobb féltekém öntudatán keresztül. Egymáshoz kapcsolódó energia lények vagyunk, a jobb féltekénk tudata szerint, mint egy emberi család. És itt, most, testvérek vagyunk ezen a bolygón, itt vagyunk, hogy jobbá tegyük ezt a világot.
Ebben a pillanatban tökéletesek, egészek, és gyönyörűek vagyunk.

A bal féltekém -- a mi bal féltekénk -- nagyon más hely. A bal féltekénk sorosan és módszeresen gondolkodik. A bal féltekénk a múltról és a jövőről szól. A bal féltekénk úgy van kitalálva, hogy ...
fogja ezt a hatalmas kollázst a jelen pillanatról, és elkezd részleteket kiválasztani, részleteket, és még további részleteket azokról a részletekről, majd kategorizálja, rendszerezi mindezt az információt, és asszociációkat hoz létre mindennel, amit a múltban valaha tanultunk, és a jövőre vetíti az összes lehetőségünket. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez a folyamatos agyi beszélgetés köt össze engem és a belső világomat, a külső világommal.
...

"Én vagyok. Én vagyok." És amint a bal féltekém azt mondja nekem, hogy "Én vagyok."
nyomban elkülönülök. Egyedi, szilárd lénnyé válok, elkülönülve az engem körülvevő
energia áramlástól és másoktól.

És az agyamnak éppen ezt a részét vesztettem el, az agyvérzés reggelén. A szélütés reggelén, lüktető fájdalomra ébredtem a bal szemem mögött. Az a fajta fájdalom volt -- éles fájdalom --, amit akkor érzel, amikor beleharapsz a fagylaltba. És elkapott --, aztán elengedett. És elkapott --, aztán elengedett.

...
Olyan volt, mintha a tudatom eltolódott volna a normális realitásérzékelésemtől, melyben én vagyok a személy a gépen, aki átéli az élményt, valami ezoterikus helyre, ahol én [csak] szemtanúja vagyok önmagamnak, amint átélem ezt az élményt.
...
Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat, és megtámaszkodtam a falon. Ránézek a karomra, és rájövök,
hogy már nem tudom meghatározni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hogy hol kezdődöm és hol végződöm, mert a karom atomjai és molekulái összekeveredtek a fal atomjaival és molekuláival.
Csak ezt az energiát érzékeltem -- energia.
És azt kérdezem magamtól: "Mi baj van velem?" "Mi történik?" Ebben a pillanatban az agyamban folyó fecsegés --, a bal féltekém agyfecsegése -- teljesen elnémult. Éppen úgy, mintha valaki fogott volna egy távirányítót, és megnyomta volna a némító gombot. Teljes csend. Elsőre sokkolt, hogy egy hangtalan elmében találtam magam. De nyomban magával ragadott az engem körülvevő energia nagyszerűsége. Mivel már nem tudtam meghatározni a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam. Egynek éreztem magam a létező energiával, és gyönyörű volt ott [lenni].
...
Ott gyönyörű volt. Képzeljétek el, milyen lenne, ha teljesen el tudnátok szakadni a fejetekben folyó szövegeléstől, ami a külső világhoz kapcsol benneteket. Tehát itt vagyok ebben a térben, és a munkám -- és bármilyen stressz, ami a munkámhoz köthető -- elmúlt. Könnyebb lett a testem. És képzeljétek el: a külvilágban létező minden kapcsolat és minden hozzájuk kapcsolódó stresszforrás -- mind elmúltak. Éreztem a nyugalomnak ezt az érzését. És képzeljétek el, hogy milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi csomagot! (Nevetés) Ó! Eufóriát éreztem. Eufória. Gyönyörű volt.
...
 Ekkor rájöttem, "Ó, istenkém! Sztrókom van! Sztrókom van!" És a következő dolog, amit az agyam mond nekem, "Nahát! Ez annyira klassz." (Nevetés) "Ez annyira klassz!
Hány agykutató tudósnak van rá lehetősége, hogy az agyát bentről kifelé tanulmányozza?"(Nevetés)
Ekkor átfut az agyamon: "De én egy nagyon elfoglalt nő vagyok!" (Nevetés) "Nincs időm egy sztrókra!"
...
és egy kicsike magzati gombóccá kucorodom össze. És éppen mint egy léggömb, az utolsó adag levegővel, éppen... éppen amint elhagyja a léggömböt, éreztem, ahogy az energiám fölszáll -- éreztem, hogy a lelkem megadja magát. És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem én vagyok az életem koreográfusa.
...
De ekkor ráébredtem, "De hát én még élek! Még mindig élek, és megtaláltam a Nirvánát. És ha én
megtaláltam a Nirvánát, és ha én még mindig élek, akkor mindenki, aki él, megtalálhatja a Nirvánát." És elképzeltem egy világot, amit gyönyörű, békés, együtt érző, szeretettel teli emberek töltenek meg, akik bármikor eljöhetnek ebbe a térbe. És szándékosan választhatják, hogy a jobb félteke felé tesznek lépést, a bal féltekéjük felől, hogy megleljék ezt a békét. És ekkor rájöttem, hogy micsoda óriási ajándék lehet ez a tapasztalás, micsoda rohamos belátáshoz vezethet, azzal kapcsolatban, hogy milyen módon éljük az életünket. Ez motivált, hogy felgyógyuljak. 
...

Szóval, kik vagyunk? Az élet érvényesülő ereje vagyunk az univerzumban, kézügyességgel és két észlelő elmével. És hatalmunkban áll választani, pillanatról pillanatra, ki és hogyan akarunk lenni a világban. 

Itt és most, képes vagyok rá, hogy belépjek a jobb féltekém tudatállapotába, ahol mi mind vagyunk.
Én vagyok az élet érvényesülő ereje az univerzumban. Az 50 billió gyönyörű molekuláris géniusz érvényesülő élet ereje vagyok, melyekből összeáll a formám; egy vagyok mindennel, ami létezik. 

Vagy választhatom azt is, hogy a bal féltekém tudatállapotába lépek be, ahol egy egyedül álló, áthatolhatatlan individuum leszek. Az áramlattól elkülönülve, tőletek is elkülönülve. Dr. Jill Bolte Taylor:
intellektuális, neuroanatómus. Ezek vagyunk "mi", bennem. 

Melyiket választanátok? Melyiket választjátok? És mikor?
Hiszem, hogy minél több időt töltünk, a jobb agyféltekéink mély belső-béke áramköreinek  működtetésével, annál több békét sugárzunk a világba, és a bolygónk annál békésebb lesz. Úgy gondoltam, ez egy terjesztésre érdemes gondolat."